Ezúttal rendhagyó módon nem grafikonnal indítok, hanem egy szerény montázzsal, a ma ebédre elfogyasztott étkekről. Jóformán ez volt az első tisztességes ebéd amióta nyaralunk, leszámítva a hétfői hazaruccanást, ám mivel akkor technikailag nem is nyaraltunk, az nem is számít bele a felhozatalba. A drága és egyetlen Sziltó volt olyan kedves és figyelmünkbe ajánlotta a Kis Szieszta nevű éttermet, melyet kapva az alkalmon rögvest fel is kerestünk. Tudnotok kell, hogy Sziltó megbízható csajszinak számít a szememben, így amit mond nekem, azt többé-kevésbé készpénznek szoktam venni. Így hát Rizsa szakszerűen betáplálta a koordinátákat az iPhone-jába és már indultunk is. Rövid és jelentéktelen intermezzó után megérkeztünk egy félreeső utcácskába ahol a szóban forgó étterem található. Egy meglehetősen joviális pincér kezei közé kerültünk, aki szemrebbenés nélkül vette fel a rendelésünket, amely finoman szólva is rapszódikusnak nevezhető. Legalábbis ami az én választásomat illeti, a fokhagymakrémleves-borjúpörkölt-kombóval, melyet egy korsó Pilsner Urquellel fojtottam le.

Az ebéd elfogyasztása után levegő után kapkodva megfogadtam, hogy még aznap este futok egy tisztességeset. Attila azonnal, Rizsa pedig kicsit vonakodva csatlakozott a felhíváshoz, amiből aztán mire eljött az este, jóformán semmi sem lett: Rizsa visszalépett a lehetőségtől, hogy fusson egy jót a Balaton déli partján - de legalábbis annak egy szakaszán, így Attilával ketten vágtunk neki az éjszakának /mert mire kikászálódtunk a tespedésből, addigra már javában besötétedett/. A futással csak most ismerkedő társammal abban egyeztünk meg, hogy 2 km-nél elköszönünk egymástól - ez így is lett, szép munka volt Öregem! - úgyhogy utána kicsit rákapcsolhattam, s igyekeztem lehetőleg végig tartani a megemelt tempót. Tulajdonképpen ideálisabb futó-útvonalat elképzelni sem tudok, mint a mai: végtelennek tűnő egyenes, jól megvilágított szakasz, sehol egy szintkülönbség, akadály vagy forduló. Csak Te vagy és az egyenes út - no meg egykét kóbor túrista és egy kiváncsi járőrkocsi. Mostanában azon töröm a fejem, hogy legalább heti egy alkalommal a maximális sebességemre koncentrálva, legfeljebb 10 kilométert lefutva edzek, így az októberi Human Race-re elméletben egy sokkal gyorsabb, szívósabb Tamás állhat majd a rajtvonal elé. Gyorsulnom mérpedig mindenképpen kell, ez nem vitás - amíg a pályán több ember kerülget engem, mint ahányat én lehagyok, addig van hova fejlődni. Azonban Lellére érkezve igyekeztem kicsit elfelejteni a számokat és a környezetre koncentrálni. A Móló-sétányra kanyarodva mintha egy teljesen más világ fogadott volna: pezsgő éjszakai élet a boglári punnyadás helyett, napbarnított, gyönyörű lányokat kerülgettem zseléfejű ficsúrjaik mellett. Ha ők nem éreztették volna velem kellőképpen, hogy nem passzolok bele a környezetükbe, megtették a pincérek, akik tálcával a kezükben szemlélték a furcsa jövevény vesszőfutását - megint kuriózum voltam, na! Ha pedig lúd, hát legyen kövér: így hát nyomtam egy súlyos sprintet egészen a móló végéig (sajnos ezt nem nagyon tudom bemutatni a görbén, pedig higgyétek el, téptem mint az állat!), majd vissza, amíg csak tartott a lendület. Az pedig olyan szépen kitartott, hogy ott helyben elhatároztam, ha törik, ha szakad, most megdöntöm a 10k-s sebességrekordomat! Figyelembe véve, hogy Attilával beszélgetős-kocogós kezdést mutattunk be, arra a következtetésre jutottam, hogy az egész visszautat lóhalálában kell letudnom, hogy legalább halvány esélyem legyen saját magam legyőzésére. Őszintén szólva ezúttal nem nagyon bíztam magamban - annak ellenére sem, hogy a kedvenc zoknim volt rajtam - ám az utolsó 400 méternél egyre erősebb volt a gyanú, hogy új rekordot futok, majd amikor a képzeletbeli célszalagot átszakítva Lance Armstrong gratulált a legfrisebb 10k-s personal bestemhez, végül elégedetten nyugtázva téptem le karomról az armbandot iPodostúl - végül ez a nap sem múlt el eredmények nélkül!

Szeretem azzal a tudattal álomra hajtani a fejemet, hogy aznap is elértem valamit: egy lépéssel közelebb kerültem a céljaimhoz és az álmaimhoz. Az unalomig elcsépelt "kis lépés az embernek.."-rigmust most kihagynám, mert hát tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy az emberek 99%-a nagy ívben tesz arra, mennyi idő alatt futok le tíz kilométert. Pedig ezek az apró sikerek és a torkomban dobogó győzelmi mámor lendít tovább a mélypontokon és visz előre a céljaim felé - amely most éppenséggel a Human Race-en való tisztességes részvétel volna. Ma este végignézve az embereken a szupermarketben, arra a következtetésre jutottam, hogy bizony mindenkinek szüksége volna egy saját bejáratú personal best-re, aminek nekimehetne nap mint nap - több boldog embert látnék és sokkal jobb hely lenne ez a világ, ugye elhiszitek?

Tavaly a Nike rendezte meg a világ leges-legnagyobb futó-eseményét, közel 780,000 résztvevővel. Amennyiben - hozzám hasonlóan - lemaradtál a mókáról, jó hírrel szolgálhatok: idén október 24-én kerül megrendezésre a Human Race, a világ 30 nagyvárosában. Amennyiben lakóhelyed nem szerepel a listán, akkor sincs okod keseregni, ugyanis egyedülálló módon a Nike+ révén Te is részese lehetsz a legnagyszerűbb 10 km-es versenynek, ami csak létezik a földgolyón!

Ahhoz, hogy csatlakozz hozzánk október 24-én, szükséged lesz egy Nike+ kompatibilis futócipőre, és természetesen egy iPod nano-ra, touch-ra, de használhatod iPhone 3GS-edet is, vagy esetleg a Sportbandedet, ha éppen azzal futsz. A lényeg, hogy használd a szenzorodat a jeles napon és természetesen fusd le mind a tíz kilométert! Tulajdonképpen mindig is az efféle kezdeményezések miatt rajongtam leginkább a Nikeplusért, hiszen nincs is felemelőbb érzés annál, mint amikor annak tudatában nyomod le a középső gombot az iPododon, hogy mindeközben a világ legkülönfélébb pontjain, teszem azt egy távoli sikátorban, a new yorki Central Parkban, vagy igenis, éppenséggel a kaposvári futópályán több száz társad éppen ugyanezt teszi - egy gigantikus, virtuális futóverseny részesévé válva.

Egyszóval ha rendelkezel a fenti kütyük valamelyikével és a hozzá passzoló cipővel, óriási hibát követnél el, ha kihagynád ezt a ragyogó alkalmat egy igazi erőpróbára. Ha még nem rendelkezel sem szenzorral, sem iPoddal vagy Sportband-del, én azt mondom alaposan fontold meg a dolgot, mert ahogy mondani szoktam: "Nike+ nélkül lehet futni, csak éppen nem érdemes!"

A verseny hivatalos oldalát ITT találhatod, ha pedig szeretnél felvenni a Nikerunning.com-on a barátaid közé, vagy csak kíváncsi vagy, mit is művelek egész pontosan edzéseim során, látogasd meg Nike+profilomat!

Holnap megpróbálok utánajárni, hol juthatsz hozzá megfelelő cipőhöz, illetve célszerszámhoz - ez elsősorban a vidéki olvasókat érinti majd - hogy még időben elkezdhesse a felkészülést minden, hozzám hasonlóan lelkes aspiráns. Mert ez a Nike+ Human Race, azt pedig nem lehet elhülyéskedni és ha belegondolok, hogy 3 hónapja még egyáltalán nem is futottam, most pedig részese leszek a világ legnagyobb futó-eseményének - hát beleborsózik a hátam! Úgy gondolom, egy csodálatos korban élünk..

A tegnapi vitorlázás mindamellett, hogy borzasztóan nagy élmény volt, olyan szinten kivette belőlem az energiát, hogy arra sem volt erőm, hogy az ágyba zuhanva elaludjak. Ennek következtében ma bal lábbal - de legalább kipihenten - keltem ki az ágyból. A napindító rutin részeként a csokis-meggyes müzli után felhajtottam a kis MacBook-om fedelét, így lehetőséget biztosítva Krisztának, hogy az utolsó pillanatban elkapjon a neten. Nagyon siethetett a lány, mert gyorsan egyirányúvá vált a kommunikáció (a kávé csak a müzli meg a laptop-nyitogatás után van soron), mire felfogtam mit kérdezett tőlem, már igencsak messze járhatott. Ezért aztán SMS-t írtam Neki: természetesen szívesen elmegyek Vele futni 5-6 körül.

A nap hátralevő részében próbáltam dolgozni (na persze, próbáltam magam összeszedni valahogy), aztán lazítani egy kellemeset a futás előtt (na, ez már jobban ment). Ąz indulás körül sem ment minden simán, nagyjából húsz perccel a start előtt fedeztem fel, hogy az iPodom-ból kifogyott a szufla, olyan szinten hogy már be sem tudtam kapcsolni. Lesz, ami lesz alapon gyorsan feldugtam tölteni a kis iPodot, míg összeszedem a dolgaimat - ami eltartott vagy 20 percig (tipikusan az az eset, amikor mindenről határozottan tudod, hogy ott lapul a táskában, majd az utolsó ellenőrzés során bukik ki, hogy hoppá mégis az asztalon felejtetted - megvan?). A bénázásomnak hála a kis kütyü fellélegezhetett és mély szippantásaival éppen annyi delejt szívhatott magába ami elégnek bizonyult, hogy együtt fussuk le a mai távot.

A drámai hatást fokozandó - felnézve az égboltra - egykedvűen fedeztem fel, hogy erősen esésre áll az idő, ezért egy esernyőt is bevágtam a szúnyogriasztó, a sportkrém, a fél üveg Isostar, és a többi kacat mellé. No, nem mintha futás közben sok hasznát vettem volna egy esernyőnek, de legalább elmondhattam, hogy van nálam. Így már sokkal felszabadultabban vághattunk neki a pályáig vezető útnak, majd megérkezve célállomásunkra rögtön törékeny jókedvünk újabb veszély fenyegette: minden sáv tömve volt profikkal, félprofikkal vagy éppen hozzánk hasonló amatőrökkel. Ilyen kezdés után azonban már semmi sem tudott eltántorítani céljainktól - ha pedig hozzáveszem, hogy közben a fenyegető fellegek is eltűntek a színről, egészen megjött a kedvem egy újabb kiadós 5 mérföld legyűréséhez - melyhez Kriszta is szívesen asszisztált. Rövid bemelegítés után megkíséreltünk besorolni a belső sávba - pardon a 7-es pályára, majd megnyomtam a középső gombot és belecsaptunk a lecsóba.

Az első 2 mérföld a szokásos forgatókönyv szerint alakult: először lassú tempó bemelegítés gyanánt, majd egyszerre számoljuk a köröket, abban reménykedve, hogy minél előbb túl legyünk a holtponton. A holtpont egy nagyon alattomos jószág: minél jobban várod, hogy eljöjjön, annál tovább tart kicsalogatni - bárhol rejtőzködjön is a kis rohadék.. Jelen esetben viszont minden a legjobban alakult: talán a legutóbbi keményebb hangvételű edzésnek, vagy a tegnapi kiruccanásnak (vitorláson nyomulni kemény meló - nem volt sétagalopp, nekem elhihetitek) köszönhetően ma gond nélkül, könnyedén faltuk a métereket (illetve hogy az imperialista rendszernél maradjunk: yardokat). Mindeközben Kriszta is megpróbálkozott a két mértékegység-rendszer közti távolságot gyors fejben számolással áthidalni, ám rövid úton belátta hogy ez meddő vállalkozás volt, így inkább a futásra koncentráltunk. Egészen addig csodásan ment a mutatvány, míg egy bogár úgy nem döntött, hogy elfáradt és inkább a szemem sarkában folytatja útját egy darabon. Bizony komoly műtét-sorozat árán sikerült csak távozásra bírni a parányi bogarat, mely szemlátomást (sic!) Krisztát jobban megviselte, mint engem.

Mindenki nagyon elfáradt..

Leszámítva ezt a pár perces traumát büszkén állíthatom, hogy megállás és mindenféle nyavalygás nélkül teljesítettük mind az 5 mérföldet, majd a felszabaduló endorfin hatására egy hirtelen jött elhatározástól vezérelve megtoldottuk újabb 1 mérfölddel a mai szeánszot. Mindezt mérnöki precizitással hajtottuk végre, hiszen gyakorlatilag az esőzés előtt pár perccel fordultunk az utolsó célegyenesbe, s mint utólag megtudtam: az iPod sem bírta volna tovább szuflával, legfeljebb csak pár percig. Így a mai futás pont olyan volt, mint amilyenről minden botcsinálta atléta álmodik: se nem rövid, se nem hosszú - pont jó! Azzal pedig nem árulok el nagy titkot, hogy jócskán megdöntöttük mindkettőnk eddigi PB-jét, és minden túlzás nélkül állíthatom az elmúlt idők legjobb futását produkáltuk ma! Mellékesen ezzel az edzéssel belépést nyertem a 10 km-esek klubjába - furcsa érzés már leírni is, furcsa mert nem is olyan régen még egy kilométert is alig bírtam levegővel, s még élénken emlékszem azokra az időkre, mikor egy kiadós edzés után négykézláb kellett felmásznom az ágyamra. Azt hiszem nyugodtan lezárhatom ezt a kétségkívül fontos, ám egyúttal szánalomra méltó időszakát futó-karrieremnek, s itt az idő újabb kihívások után nézni. Új kihívásokra pedig mindig szükség van, erre az élő példa az a számtalan futó, aki ma balról és jobbról kerülgetett minket a röpke egy órás edzés alatt. A sebességre és az állóképességre pedig mind' nagyobb szükségem lesz, ahogy közeledik a szeptember 6-ika (Chal remélem készülsz!).

Szeretném azt hinni, hogy a futásban elért eredményeim analógiájára magánéletem is hasonló változásokon megy majd keresztül, ám ez utóbbiban egyelőre csalódnom kellett: ama bizonyos holtpont előtt járok, s gyakran bizony nem tudom eldönteni felpörgessem-e a tempót hogy mielőbb átessek a másik oldalra, vagy tartalékoljam inkább az erőmet későbbre? Mert - bár jó lenne tudni - fogalmam sincs hány mérföldet kell még megtennem míg eljutok odáig, de tegnap kis ízelítőt kaphattam a fonyódi kikötőben életünk ama bizonyos második szakaszából: mikor már könnyedén veszed a levegőt és egyik lépés jön a másik után, s szinte már repülsz, a lábad pedig nem is éri a földet.. Nem tudom, ki hogy van vele, de én akkor már lassítani szeretnék, mert bár a célegyenes nem villanyoz fel, az odáig vezető utat amennyire csak lehet, ki szeretném élvezni. Úgyhogy holnap ha esik az eső, ha fúj a szél: irány a beton és a földút! Vasárnap pedig meglátjuk, összejön-e ismét az a tíz kilométer, vagy túl korai volt-e a mai öröm? Márpedig nyavajás holtpontok ide vagy oda, azt a két napot ki fogom élvezni!

S hogy mit keresnek a gyorséttermi koszt ikonjainak számító "étkek" a címben? Nos, a következő post pontosan erről fog szólni! ;-)