Winklert is elkapta a nyavalya - és engem sem kímélt (no nem Winkler, hanem a kórság), úgyhogy jobbnak láttam egy hét szünetet tartani a futásban. Az igazat megvallva jól is jött egy kis pihenő, ugyanis a múlt héten jócskán el lettem látva feladatokkal, mert hogy gyakorlatilag minden napra jutott egy csaj-fotózás. Aki még sosem vett részt hasonló szeánszon, most egész biztosan morog magában: mit sír ez a hülye gyerek, egész nap jó nőket fényképezhet, hát kellhet ennél több? Ami azt illeti, valóban nagy élmény egy-egy ilyen fotózás, ám mindemellett rengeteget ki is vesz az emberből - majdnem mint egy félmaraton. Csak itt nem a lábadat kell szedni - egyszer majdnem erre is volt példa, de ezt most hagyjuk - nem elég csak a helyes légzésre figyelni és nem elég egyszerűen áthaladni a célegyenesen és hazamenni. Amint minden (és mindenki) a helyére kerül, egy másodpercre sem lankadhat a figyelmed - minden részletre figyelni kell, kezdve a belógó hajszálakon át az árnyékokig; de a ruha gyűrődéseire ugyanúgy figyelned kell, mint a mindig tökéletes kép-kompozícióra. Mert nincs is rosszabb, mint amikor a nap fotóját azért kell törölnöd, mert belóg egy-két rakoncátlan hajszál, elmaszatolódik a smink, vagy netalán addig helyezkedtél, míg le nem vágtad a modelled egy létfontosságú szervét. S akkor még nem esett szó a folyamatos párbeszédről, a vég nélküli instrukciókról és arról a legalább 8 szempárról, ami folyamatosan rád mered, hogy most akkor mi is legyen és hogy legyen.. Tovább is van, olvasd el »