A kedvezőtlen kilátások ellenére egy nagyszerű edzéssel zártam a múltheti, nyirkos vasárnapot. Ugye emlékszik rá mindenki, milyen nehezen szántam rá magam az edzésre? Nem túlzok, legalább egy órán át öltözködtem, cipőt fűztem, melegítettem, nyújtottam és zenét válogattam, míg nagy nehezen ki nem tessékeltem magam az utcára. Érdekes mód, amint nekiveselkedtem a futásnak, a nyomott hangulat - csak úgy mint a köd reggelente - varázsütésre elmúlt és serényen szedtem a lábaimat a már jól bejáratott útvonalamon. Mivel a pályára úgy sem jutok el ilyen ramaty hangulatban, kinéztem magamnak egy csinos kis mellékutcát, tele hétvégi telkekkel (és morcos kutyákkal, szerencsére pórázon) ami úgy nagyjából fél kilométer hosszú. Betonnak nyoma sincs, de személy szerint a kavicsos talajjal tökéletesen ki vagyok egyezve, legalább jobban erősödik a bokám. Ugyanis míg betonon vagy rekortánon alig dolgoznak a fent említett alkatrészeim stabilitásom fenntartása érdekében, addig a kietlen, murvás talajon bizony időnként nem kis erőkifejtés árán sikerül csak talpon maradnom. Hosszú távon mindezek a javamat szolgálják (már amennyiben nem a balesetin kötök ki egy sikertelen manőver után), sokat javult a koordinációs készségem, mióta nem jutok le az elegáns sportpályára. Továbbá azt is észrevettem, hogy mióta komoly figyelmet fordítok a légzésemre és a futás-technikámra, sokat javult az edzéseim minősége. Tovább is van, olvasd el »

Nakéremszépen.. Ez a mai alkalom több szempontból is különlegesnek számít a hétköznapi futkorászások sorában! Ahhoz képest, hogy ma arról volt szó, hogy nem jutok le a pályára, mert hogy a moziban dolgozom - ilyenkor kis túlzással akkor kezdődik a munkaidőm, amikor más, normális embernek véget ér, és akkor ér véget, amikor más először fordul a bal oldaláról a jobbra az ágyában. Aztán úgy alakult, hogy cseréltem a kolléganőmmel, így nem láttam akadályát hogy lemenjek a pályára és futhassak pár kört a Rekortan-on többed magammal.

Természetesen azonnal leadtam a drótot mindenkinek, aki él és mozog - és meglepően sokan jelezték részvételi szándékukat felém! Így némi egyeztetés és csekély szervező-munka árán (az is jórészt twitteren zajlott..) 17.00-ra össze is trombitáltam a népet. A sort Zsófi nyitotta meg, akivel 16.45-ös találkozót beszéltünk meg a háza előtt. Útközben cikiztem picit a frizurájával - egyébként szerintem nagyon jó így a haja, de állandóan panaszkodik hogy már újítana, én meg nem hagyom ki a magas labdát, még szép hogy nem hagyom ki! - és megbeszéltünk pár fontos részletet a pénteki fotózással kapcsolatban. Tudniillik pénteken pont kerül egy hosszú előkészületekkel és tervezgetéssel teli fotózásos ügy végére és én fogom fényképezni a szóban forgó hölgyet - egyedül, csak én! Nagyon jó lesz. Tovább is van, olvasd el »

Ezúttal rendhagyó módon nem grafikonnal indítok, hanem egy szerény montázzsal, a ma ebédre elfogyasztott étkekről. Jóformán ez volt az első tisztességes ebéd amióta nyaralunk, leszámítva a hétfői hazaruccanást, ám mivel akkor technikailag nem is nyaraltunk, az nem is számít bele a felhozatalba. A drága és egyetlen Sziltó volt olyan kedves és figyelmünkbe ajánlotta a Kis Szieszta nevű éttermet, melyet kapva az alkalmon rögvest fel is kerestünk. Tudnotok kell, hogy Sziltó megbízható csajszinak számít a szememben, így amit mond nekem, azt többé-kevésbé készpénznek szoktam venni. Így hát Rizsa szakszerűen betáplálta a koordinátákat az iPhone-jába és már indultunk is. Rövid és jelentéktelen intermezzó után megérkeztünk egy félreeső utcácskába ahol a szóban forgó étterem található. Egy meglehetősen joviális pincér kezei közé kerültünk, aki szemrebbenés nélkül vette fel a rendelésünket, amely finoman szólva is rapszódikusnak nevezhető. Legalábbis ami az én választásomat illeti, a fokhagymakrémleves-borjúpörkölt-kombóval, melyet egy korsó Pilsner Urquellel fojtottam le.

Az ebéd elfogyasztása után levegő után kapkodva megfogadtam, hogy még aznap este futok egy tisztességeset. Attila azonnal, Rizsa pedig kicsit vonakodva csatlakozott a felhíváshoz, amiből aztán mire eljött az este, jóformán semmi sem lett: Rizsa visszalépett a lehetőségtől, hogy fusson egy jót a Balaton déli partján - de legalábbis annak egy szakaszán, így Attilával ketten vágtunk neki az éjszakának /mert mire kikászálódtunk a tespedésből, addigra már javában besötétedett/. A futással csak most ismerkedő társammal abban egyeztünk meg, hogy 2 km-nél elköszönünk egymástól - ez így is lett, szép munka volt Öregem! - úgyhogy utána kicsit rákapcsolhattam, s igyekeztem lehetőleg végig tartani a megemelt tempót. Tulajdonképpen ideálisabb futó-útvonalat elképzelni sem tudok, mint a mai: végtelennek tűnő egyenes, jól megvilágított szakasz, sehol egy szintkülönbség, akadály vagy forduló. Csak Te vagy és az egyenes út - no meg egykét kóbor túrista és egy kiváncsi járőrkocsi. Mostanában azon töröm a fejem, hogy legalább heti egy alkalommal a maximális sebességemre koncentrálva, legfeljebb 10 kilométert lefutva edzek, így az októberi Human Race-re elméletben egy sokkal gyorsabb, szívósabb Tamás állhat majd a rajtvonal elé. Gyorsulnom mérpedig mindenképpen kell, ez nem vitás - amíg a pályán több ember kerülget engem, mint ahányat én lehagyok, addig van hova fejlődni. Azonban Lellére érkezve igyekeztem kicsit elfelejteni a számokat és a környezetre koncentrálni. A Móló-sétányra kanyarodva mintha egy teljesen más világ fogadott volna: pezsgő éjszakai élet a boglári punnyadás helyett, napbarnított, gyönyörű lányokat kerülgettem zseléfejű ficsúrjaik mellett. Ha ők nem éreztették volna velem kellőképpen, hogy nem passzolok bele a környezetükbe, megtették a pincérek, akik tálcával a kezükben szemlélték a furcsa jövevény vesszőfutását - megint kuriózum voltam, na! Ha pedig lúd, hát legyen kövér: így hát nyomtam egy súlyos sprintet egészen a móló végéig (sajnos ezt nem nagyon tudom bemutatni a görbén, pedig higgyétek el, téptem mint az állat!), majd vissza, amíg csak tartott a lendület. Az pedig olyan szépen kitartott, hogy ott helyben elhatároztam, ha törik, ha szakad, most megdöntöm a 10k-s sebességrekordomat! Figyelembe véve, hogy Attilával beszélgetős-kocogós kezdést mutattunk be, arra a következtetésre jutottam, hogy az egész visszautat lóhalálában kell letudnom, hogy legalább halvány esélyem legyen saját magam legyőzésére. Őszintén szólva ezúttal nem nagyon bíztam magamban - annak ellenére sem, hogy a kedvenc zoknim volt rajtam - ám az utolsó 400 méternél egyre erősebb volt a gyanú, hogy új rekordot futok, majd amikor a képzeletbeli célszalagot átszakítva Lance Armstrong gratulált a legfrisebb 10k-s personal bestemhez, végül elégedetten nyugtázva téptem le karomról az armbandot iPodostúl - végül ez a nap sem múlt el eredmények nélkül!

Szeretem azzal a tudattal álomra hajtani a fejemet, hogy aznap is elértem valamit: egy lépéssel közelebb kerültem a céljaimhoz és az álmaimhoz. Az unalomig elcsépelt "kis lépés az embernek.."-rigmust most kihagynám, mert hát tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy az emberek 99%-a nagy ívben tesz arra, mennyi idő alatt futok le tíz kilométert. Pedig ezek az apró sikerek és a torkomban dobogó győzelmi mámor lendít tovább a mélypontokon és visz előre a céljaim felé - amely most éppenséggel a Human Race-en való tisztességes részvétel volna. Ma este végignézve az embereken a szupermarketben, arra a következtetésre jutottam, hogy bizony mindenkinek szüksége volna egy saját bejáratú personal best-re, aminek nekimehetne nap mint nap - több boldog embert látnék és sokkal jobb hely lenne ez a világ, ugye elhiszitek?

A mai nap a győzelemről, a sikerekről szólt. Teljesítmény-orientált világunkban nap mint nap milliószor olvasunk sikerekről, meg mutatókról és összegekről. No, ezekről itt most nem lesz szó ezt megígérhetem! Amiről olvasni fogsz, az egy maroknyi ember győzelme önmaga felett, ez pedig minden sikerdíjnál és oklevélnél fontosabb. Legalábbis annak kellene lennie. Szerencsére ma, legalább egy pár órára bizonyosan így volt. Tovább is van, olvasd el »

Ma egész nap csak elindultam futni, de valahogy csak nem jutottam el odáig, hogy beköthessem a cipőmet. Folyamatos vendégjárás, fals vihar-riasztások (Rizsa az idokep.hu-guru ijesztgetett engemet) szabotálták az utolsó edzésemet a héten. Este hétre azért elvonultak a viharfelhők, úgyhogy beöltöztem, bekevertem és bekötöztem mindent amit kellett, majd belevágtam a szokásos tizesembe. Azt hiszem, a környéken kezdik megszokni a látványomat, mert az edzés első fele mindennemű interakció és konfrontáció nélkül lezajlott, s a második felében is csupán egy háromtagú, nagyfenekű (izé, nagyszájú) hölgykoszorú szórakoztatott elmés beszólásaikkal, melyek végül reakció hiányában a harmadik szakasz után csápolássá szelídültek. Volt aztán egy, az úttesten cikk-cakkban közlekedő lovaskocsi - ahol is a pacik a taktikai manővereken túl nem kevés lócitrommal adták tudomásomra hogy most már tényleg húzzak a francba és egy Alíz nevű csudajópofa kutya is, akinél jobban csak a gazdája félt tőlem. Egy szó mint száz, nem volt magányos futás a mai - milyen kár, hogy pont ma vágytam volna egy kis magányra, legalább arra az egy órácskára, míg kiszellőztetem a fejem!

Rá is fért a fejemre a nagytakarítás, ami azt illeti ez a hét sem telt el nyomtalanúl, sőt számomra még korántsem ért véget, hiszen holnap is dolgozom - ezért volt hát kiemelten fontos a mai edzés, mint utolsó esély elgyötört tagjaim átmozgatására. Mindannyiunk életében vannak jobb, s rosszabbak szakaszok - ebben nincs is semmi szokatlan vagy rendkívüli - a rossz passzokkal nekem csupán annyi a problémám, hogy ha egyszer belekerültem a gödörbe, iszonyú nehéz kikecmeregni belőle: ha valami igazán rosszul sül el, már jól tudom, hogy a pech-széria nem fog megszakadni egyik napról a másikra. Itt van például ez a rövid munkahét - ami nekem igazából hosszú munkahét - majd a sajnálatos napszemüveg-história és had' ne folytassam.. Így hát minden körülmény adott volt az évszázad legrosszabb futásához.

Igaz ami igaz, csapnivalóan indítottam: képtelen voltam felvenni a ritmust, a légzésem szétesett, szabálytalanul vettem a levegőt és sehogy sem sikerült szinkronba hoznom a tempómmal. Általában az első tíz perc meghatározza az egész edzés minőségét - valahogy úgy van ez, mint a hollywoodi filmekkel: ha az első hétvégén szétszedik a pénztárakat, a kasszasiker borítékolható, de ha gyengén teljesít az első három napon, akkor a produkció mehet a süllyesztőbe. Néhanapján aztán megesik, hogy a dolgok váratlan fordulatot vesznek - pontosan ez történt most is.

Már többször szó esett arról a bizonyos holtpontról, melyen ha átlendülsz a futás meglepően könnyűvé, légiessé válik. Hirtelen megtelik a tüdőd oxigénnel, az izmaid sem nehezek már és minden szabályos, rendezett lesz. Ilyenkor nem csak a testem, de az elmém is hihetetlen magasságokba repít: esküszöm ilyenkor születnek a leges-legjobb gondolataim - melyeket mire hazaérek, persze rendre el is felejtek. Pedig ki tudja hány világmegváltó ötletem lett az enyészeté - holott a futás állítólag jó hatással van a memóriára is! Ezekszerint az enyémre nem.

A holtpontokkal az a probléma, hogy sem kiszámítani, sem befolyásolni nem tudom őket. Egyszerűen nem jövök rá, egy-egy futás alkalmával miért éppen akkor vagyok túl a nehezén amikor, s mivel tudnám megsűrgetni a dolgokat. Azonban arra már rájöttem, hogy minél többet futok, annál intenzívebb az intenzív szakasz és annál nehezebb megálljt parancsolnom a befejező körök után. Aki soahsem élte át még ezt, el sem tudja képzelni, hogy okozhat eufóriát valami, ami szemlátomást csupa gyötrelem és szenvedés. Amikor nekikezdtem a futásnak, sohasem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljutok arra a szintre, amikor lábfájást, zihálást és egyéb satnyaságot magam mögött hagyva csak a futás vegytiszta élvezete marad és az érzés, hogy ettől a ponttól kezdve nincs sem ember sem isten, aki megállíthatna. Amikor a 12. km után is ugyanazzal a hévvel, tökéletes tartással és folyamatos tempóval zúztam a kertek alatt - és észre sem vettem, hogy közben teljesen besötétedett - akkor már világossá vált, hogy ez a mai lesz életem eddigi legnagyobb szárnyalása. Teljesen fellelkesített a szenvtelenül elrebegett "2 kilometers beyond Your goal!" - és a tudat, hogy a kezdeti csoszogósan-esetlen kocogásomat kinőve végre-valahára úgy futottam, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva. Határozott, erőteljes lépésekkel - végre megfelelő hosszúságú repülő szakaszokkal megspékelve - robogtam a cél felé, amely csak nem akart elérhető közelségbe kerülni.

Csakhogy ezúttal nem a saját gyengeségem volt a hibás; hacsak a hirtelen rám szakadt kilométerek utáni étvágyamat nem soroljuk ide. Végül a 15. kilométer után vetettem véget a mókának, majd egy laza, fél kilométeres levezető futással hazának vettem az irányt. Este még behajtottam az egy darab jól megérdemelt Tuborg Green-emet Rizsán, majd mindannyian nyugodni tértünk. Elárulom, ezúttal nem volt gond az elalvással sem.. :)

Késő esti edzése után, a zuhanyzóból kilépve sikerült mikrofonvégre kapnunk Tamást, a kisvárosi középosztálybeli futó-aspiránst.

Csapnivaló Riporter: Tamás, a szokásosnál is fényesebb és selymesebb a hajad - csak nem új sampon!? Esetleg balzsam..?

Tamás: Köszönöm és így van, sampon és egyúttal üdvözlöm az Olvasókat!

Cs.R.: Akkor vágjunk is bele! Szóval 11 kilométer..?

T.: Ami azt illeti, 11.23 km.

Cs.R.: Mennyi idő alatt is?

T.: Kicsit kevesebb, mint egy óra és nyolc perc. Igen, ez kicsit több, mint egy óra. Kimondom kerek-perec: ezért az egy óráért hajtottam az elmúlt hetekben. Egy óra folyamatos futás, szigorúan megállás nélkül.. és most megvan!

Cs.R.: Szóval egy percre sem álltál meg?

T.: Igen, ezt mondtam az előbb is.

Cs.R.: Istennek hála akkor ezt is kipipálhatod - hogyan tovább?

T.: Nem hiszem, hogy neki ehhez bármi köze lenne, szerintem konkrétan leszarja, hogy futom.. De visszatérve a kérdésre: meglátjuk, a héten tudom-e tartani az egy órás folyamatos futást, legalább ezzel a tempóval. Amennyiben igen, itt az ideje a fartlek-edzéseknek, hogy javuljon a tempóm - amivel perpillanat nem vagyok megelégedve.

Cs.R.: Csak nem a félmaratonra gyúrsz..?

T.: Kockás hasra és széles vállakra gyúrok, de értem a kérdést.. Nem titkolt vágyam egy (fél)maratonon elindulni és tisztességes időn belül lefutni. A dobogót meghagyom, a "nagyoknak", én csak - mint mondtam, tisztességesen - végig akarom csinálni.

Cs.R.: Értem, no de miért nem indulsz el egy versenyen, egy félmaratonon, majd aztán lesz ami lesz-alapon vagy lefutod, vagy nem..

T.: Ezen a korszakomon már túl vagyok, az én koromban már nem próbálkozik az ember. Felméri a problémát és vagy megoldja, vagy félrevonul továbbfejlődni. Nincsenek bizonytalan pontok és nincsenek talánok sem. Én most fejlődök..

Cs.R.: Tamás! Ma az indigó-kék, vagy az égszínkék felsődben futottál?

T.: Az indigó-kékben, hozzá fekete rövidnadrágot húztam, amiben a végén kicsit már fáztam is - jól lehűlt az idő és a szél is felélénkült. A kedvenc fekete futó-zoknimmal lett volna teljes a kép, de azt most sehol sem találtam, így a fehér változatot vettem fel és csak azért sem tűrtem le bokáig. Ez nem divatbemutató, minden apró részlet kivette a részét a mai sikerben..

Cs.R.: Ezek szerint a fekete és a kék a kedvenc színed, és más színű szerelésed nincs is?

T.: Igen.

Cs.R.: Köszönöm az interjút és hogy ilyen kései órában az Olvasók rendelkezésére álltál - és végezetül: üzensz valamit a Kedves Olvasóknak?

T.: Hogy kitartást.. és hogy minden sikerülhet!

A tegnapi vitorlázás mindamellett, hogy borzasztóan nagy élmény volt, olyan szinten kivette belőlem az energiát, hogy arra sem volt erőm, hogy az ágyba zuhanva elaludjak. Ennek következtében ma bal lábbal - de legalább kipihenten - keltem ki az ágyból. A napindító rutin részeként a csokis-meggyes müzli után felhajtottam a kis MacBook-om fedelét, így lehetőséget biztosítva Krisztának, hogy az utolsó pillanatban elkapjon a neten. Nagyon siethetett a lány, mert gyorsan egyirányúvá vált a kommunikáció (a kávé csak a müzli meg a laptop-nyitogatás után van soron), mire felfogtam mit kérdezett tőlem, már igencsak messze járhatott. Ezért aztán SMS-t írtam Neki: természetesen szívesen elmegyek Vele futni 5-6 körül.

A nap hátralevő részében próbáltam dolgozni (na persze, próbáltam magam összeszedni valahogy), aztán lazítani egy kellemeset a futás előtt (na, ez már jobban ment). Ąz indulás körül sem ment minden simán, nagyjából húsz perccel a start előtt fedeztem fel, hogy az iPodom-ból kifogyott a szufla, olyan szinten hogy már be sem tudtam kapcsolni. Lesz, ami lesz alapon gyorsan feldugtam tölteni a kis iPodot, míg összeszedem a dolgaimat - ami eltartott vagy 20 percig (tipikusan az az eset, amikor mindenről határozottan tudod, hogy ott lapul a táskában, majd az utolsó ellenőrzés során bukik ki, hogy hoppá mégis az asztalon felejtetted - megvan?). A bénázásomnak hála a kis kütyü fellélegezhetett és mély szippantásaival éppen annyi delejt szívhatott magába ami elégnek bizonyult, hogy együtt fussuk le a mai távot.

A drámai hatást fokozandó - felnézve az égboltra - egykedvűen fedeztem fel, hogy erősen esésre áll az idő, ezért egy esernyőt is bevágtam a szúnyogriasztó, a sportkrém, a fél üveg Isostar, és a többi kacat mellé. No, nem mintha futás közben sok hasznát vettem volna egy esernyőnek, de legalább elmondhattam, hogy van nálam. Így már sokkal felszabadultabban vághattunk neki a pályáig vezető útnak, majd megérkezve célállomásunkra rögtön törékeny jókedvünk újabb veszély fenyegette: minden sáv tömve volt profikkal, félprofikkal vagy éppen hozzánk hasonló amatőrökkel. Ilyen kezdés után azonban már semmi sem tudott eltántorítani céljainktól - ha pedig hozzáveszem, hogy közben a fenyegető fellegek is eltűntek a színről, egészen megjött a kedvem egy újabb kiadós 5 mérföld legyűréséhez - melyhez Kriszta is szívesen asszisztált. Rövid bemelegítés után megkíséreltünk besorolni a belső sávba - pardon a 7-es pályára, majd megnyomtam a középső gombot és belecsaptunk a lecsóba.

Az első 2 mérföld a szokásos forgatókönyv szerint alakult: először lassú tempó bemelegítés gyanánt, majd egyszerre számoljuk a köröket, abban reménykedve, hogy minél előbb túl legyünk a holtponton. A holtpont egy nagyon alattomos jószág: minél jobban várod, hogy eljöjjön, annál tovább tart kicsalogatni - bárhol rejtőzködjön is a kis rohadék.. Jelen esetben viszont minden a legjobban alakult: talán a legutóbbi keményebb hangvételű edzésnek, vagy a tegnapi kiruccanásnak (vitorláson nyomulni kemény meló - nem volt sétagalopp, nekem elhihetitek) köszönhetően ma gond nélkül, könnyedén faltuk a métereket (illetve hogy az imperialista rendszernél maradjunk: yardokat). Mindeközben Kriszta is megpróbálkozott a két mértékegység-rendszer közti távolságot gyors fejben számolással áthidalni, ám rövid úton belátta hogy ez meddő vállalkozás volt, így inkább a futásra koncentráltunk. Egészen addig csodásan ment a mutatvány, míg egy bogár úgy nem döntött, hogy elfáradt és inkább a szemem sarkában folytatja útját egy darabon. Bizony komoly műtét-sorozat árán sikerült csak távozásra bírni a parányi bogarat, mely szemlátomást (sic!) Krisztát jobban megviselte, mint engem.

Mindenki nagyon elfáradt..

Leszámítva ezt a pár perces traumát büszkén állíthatom, hogy megállás és mindenféle nyavalygás nélkül teljesítettük mind az 5 mérföldet, majd a felszabaduló endorfin hatására egy hirtelen jött elhatározástól vezérelve megtoldottuk újabb 1 mérfölddel a mai szeánszot. Mindezt mérnöki precizitással hajtottuk végre, hiszen gyakorlatilag az esőzés előtt pár perccel fordultunk az utolsó célegyenesbe, s mint utólag megtudtam: az iPod sem bírta volna tovább szuflával, legfeljebb csak pár percig. Így a mai futás pont olyan volt, mint amilyenről minden botcsinálta atléta álmodik: se nem rövid, se nem hosszú - pont jó! Azzal pedig nem árulok el nagy titkot, hogy jócskán megdöntöttük mindkettőnk eddigi PB-jét, és minden túlzás nélkül állíthatom az elmúlt idők legjobb futását produkáltuk ma! Mellékesen ezzel az edzéssel belépést nyertem a 10 km-esek klubjába - furcsa érzés már leírni is, furcsa mert nem is olyan régen még egy kilométert is alig bírtam levegővel, s még élénken emlékszem azokra az időkre, mikor egy kiadós edzés után négykézláb kellett felmásznom az ágyamra. Azt hiszem nyugodtan lezárhatom ezt a kétségkívül fontos, ám egyúttal szánalomra méltó időszakát futó-karrieremnek, s itt az idő újabb kihívások után nézni. Új kihívásokra pedig mindig szükség van, erre az élő példa az a számtalan futó, aki ma balról és jobbról kerülgetett minket a röpke egy órás edzés alatt. A sebességre és az állóképességre pedig mind' nagyobb szükségem lesz, ahogy közeledik a szeptember 6-ika (Chal remélem készülsz!).

Szeretném azt hinni, hogy a futásban elért eredményeim analógiájára magánéletem is hasonló változásokon megy majd keresztül, ám ez utóbbiban egyelőre csalódnom kellett: ama bizonyos holtpont előtt járok, s gyakran bizony nem tudom eldönteni felpörgessem-e a tempót hogy mielőbb átessek a másik oldalra, vagy tartalékoljam inkább az erőmet későbbre? Mert - bár jó lenne tudni - fogalmam sincs hány mérföldet kell még megtennem míg eljutok odáig, de tegnap kis ízelítőt kaphattam a fonyódi kikötőben életünk ama bizonyos második szakaszából: mikor már könnyedén veszed a levegőt és egyik lépés jön a másik után, s szinte már repülsz, a lábad pedig nem is éri a földet.. Nem tudom, ki hogy van vele, de én akkor már lassítani szeretnék, mert bár a célegyenes nem villanyoz fel, az odáig vezető utat amennyire csak lehet, ki szeretném élvezni. Úgyhogy holnap ha esik az eső, ha fúj a szél: irány a beton és a földút! Vasárnap pedig meglátjuk, összejön-e ismét az a tíz kilométer, vagy túl korai volt-e a mai öröm? Márpedig nyavajás holtpontok ide vagy oda, azt a két napot ki fogom élvezni!

S hogy mit keresnek a gyorséttermi koszt ikonjainak számító "étkek" a címben? Nos, a következő post pontosan erről fog szólni! ;-)

Nem szeretném, ha bárki is azt gondolná valamiféle kényszeres lázban égnék, s csak emiatt emelem állandóan az adagomat, ész nélkül. Ami azt illeti, éppenséggel pont hogy kevesebbet szerettem volna ma futni, mint tegnapelőtt - aztán persze nem úgy alakult.. Természetesen sosem úgy alakul, de ne szaladjunk ennyire előre - kezdjük talán az elején!

Elméletben ma egész nap lógathattam volna a lábam, ezzel szemben a gyakorlat egészen máshogy nézett ki: az egész napom egy nagy rohanás volt, amiből csupán 8 kilométernyit rögzített a szenzor, pedig ha tudnátok.. hajajj! A hajnali 2 órás lefekvés után iszonyú kegyetlenül hatott a 8 órás ébresztő, s az állapotomon sem a zuhany, de a pályára vezető út sem segített sokat - leginkább egy táskás szemű zombira hasonlíthattam, kezemben egy ipoddal meg egy palack jó sportitallal. Az élőhalottaknak semmi szükségük izotóniás italra, nekem viszont annál inkább, így már bemelegítés közben betoltam vagy fél litert az arcomba, ami végre-valahára kicsit észhez térített. Mindeközben el kellett döntenem, ezután a ragyogó kezdet után mennyi ideig szándékozom gyötörni a testemet. Rövid tanakodás után 8.05km-ben állapodtam meg, ami egész pontosan 5 mérföldet ad ki - ha nem hiszed, számolj utána - ez elsőre nagyszerűen hangzott, ám a bemelegítő körök közben már nem gondoltam így.

De hogy ne csak panaszkodjak szűntelenül, meg kell hogy említsem Nektek, volt valami jó is az odavezető úton! Egész pontosan nem valami, hanem valaki, mert hogy összefutottam Dorkával, aki munkába igyekezett, s erősen késésben volt - ami szemmel láthatóan nem nagyon izgatta. Nagyjából hasonló az álláspontja a futással kapcsolatban is, de azért mindig akad közös téma, s egyszer talán - ki tudja - majd futni is elcsalom. Addig is marad a díszkiséret a munkahelyéig - mert hála az égnek útba esik - bár senkiben sem keltenék kétséget: ha kerülnöm kellene, hogy Dorkát kísérgessem, hát kerülnék! ;-)

Eme röpke intermezzo után térjünk is vissza a kilométerekhez - én később azért még visszatértem Dorkához, no de mindent a maga idejében! A nyavajás kosarasok ismét megszállták a pályát, ám ezúttal nem izgattak túlságosan, az már sokkal inkább, hogy mikor érem el a halfway point-ot, ahonnan is már visszafelé számolhatjuk a köröket, párdon kilométereket. A legutóbbi két alkalommal kifejezetten jól esett a futás, ám most nem kimondottan élveztem: talán a korai kelés, a kialvatlanság, esetleg a tegnapi taposómalom - vagy mindez egyszerre? Lövésem sincs, de tény, hogy minden kör örökkévalóságnak tűnt, s az 5. kilométer után megejtett röpke hidratáló kitérőm (értsd: ittam) közben erős késztetést éreztem, hogy hagyjam az egészet a fenébe és hazamenjek..

Azonban ha valamit megtanultam azalatt a röpke 10-12 hét alatt, amióta futok az az, hogy nem lehet feladni. Ezt pedig mindenki értse úgy, ahogy akarja de a lényegen mit sem változtat: ha egy olyan fárasztó és kemény nap után, mint amiben részem volt, másnap reggel rá tudom venni magam hogy kimenjek a város másik felén fekvő futópályára hogy lefussak 5 mérföldet, akkor egész biztosan nem fogom félbeszakítani, még ha az utolsó háromszáz métert a földön csúszva is kell megtennem. Ha vetsz egy pillantást a görbére, látni fogod hogy valami egészen hasonló történt, igaz - mentségemre legyen szólva - pár méterrel ismét sikerült megtoldanom a távot! Apropó tervek! Nagyjából amikor azon morfondíroztam, hogy hazamenjek, átléptem a képzeletbeli 100km-es határt, melyet magam számára húztam meg kicsit több mint 7 hete. Ezzel teljesítettem a fogadalmamat, melyet a nikerunning.com a fenti medállal honorált. Hogy klasszikustól idézzek: Nem nagy dolog, de jól esik az embernek! ;-)

Létezik egy fogalom, amit - legalábbis szerintem - én találtam ki, ez pedig a poliészter-izzadtság, mely a következőt takarja: ha tehetem, technikai ruházatban futom, ami nagyon kényelmes, könnyű és szellős viselet, ennél fogva kész öröm benne futni. Ellenben ezen holmik anyaga rendszerint 100% műszál, ami intenzív izzadtsággal keveredve igen szúrós, átható elegyet képez. Ezzel nincs is semmi gond, az agyad kapja a a jelzést, s Te igyekszel mihamarabb zuhany alá kerülni. Ilyenkor persze kerülöm az embereket amennyire csak lehet - ez mindannyiunk jól felfogott közös érdeke; ám ezúttal kénytelen voltam Dorkához betérni egy kiadós sajtburger-menüre (sültkrumpli + kóla - ahogy azt kell), mert majd' kilyukadt a gyomrom. Ezzel aztán nagyjából haza is vágtam mindazt az 582 kcal-t amit a pályán elégettem.. Pillanatnyilag viszont jó ötletnek tűnt.

Ma úgy tűnik én vagyok a nyertes és egy kövér nyolcast vihettem haza jutalmul - ha pedig holnap nem tudok felkelni az ágyból, tudni fogom hogy ki volt az igazi lúzer..

Meg kell hogy mondjam: ez a hét sem indul valami jól.. Tegnap este itt volt ez a vihar, ma pedig egy jókora pofáraesés várt a pályán. Miután nagy nehezen kikászálódtam az ágyból (el sem tudom mondani, mennyire tudtam volna még aludni), majd levánszorogtam a sportcsarnokig, csalódottan konstatáltam, hogy a kosarasok magukévá tették az egész létesítményt. Olyan szintű megszállásról volt szó, hogy még a kispadhoz sem fértem oda, hogy kivárjam, míg felszívódnak. Persze, ha nekiállok akadékoskodni, talán egy sávot átengedtek volna nekem (ja hát persze..), de mindenki beláthatja, ilyen körülmények között nem lehet normálisan futni. Ezért aztán szedtem a cókmókomat és dühösen hazasétáltam, megfogadva hogy ebben az idő-intervallumban sohasem megyek le futni.

Áldottam az eszem, hogy megerőszakoltam magam és ilyen korán (reggel 8) felkeltem, így aztán volt időm a környéken kifutni magamból a dühömet. Úgy gondoltam az alkalmi séta bőven megteszi melegítésnek, ezért pár nyújtógyakorlat után 7 km-ig tekertem az iPodot. A kalandozás helyett ezúttal kerestem egy kényelmes és nagyjából egyenes szakaszt pár utcával arrébb, és nekiálltam róni a "köröket" szépen egymás után. Rögtönzött pályám alsó szakasza enyhe emelkedőben végződött, így végre alkalmam volt kicsit gyúrni is - azt olvastam, az emelkedők jól jönnek, ha erősíteni szeretnél - visszafelé pedig egy csöppet lazíthattam is.

Meglepően lazán vettem a kilométereket - és remélem ezúttal sem hazudott a kis kapszula a bal cipőmben - s ha volt egy kis szellő, még az izzadtságra sem panaszkodhattam. Nagyjából az 5-ik kilométer után már tekintélyes rajongótáborra tettem szert a hétvégikert-tulajdonos nyugdíjas bácsik és nénik körében, akik minden forduló után, megtudakolták "hányadik kör ez most már?" Töredelmesen bevallom, az utolsó 2km már igencsak megviselt, s ekkora már a nap is alaposan befűtött nekem odafent. Azt olvastam, egy kiadós edzés során nagyjából 3 liter folyadékot izzadunk ki, mit ne mondjak: az én felsőmben mind a három liter ott volt hiánytalanul. A tevezett hetedik kilométer után úgy éreztem bírnám még szuflával, no meg a drukkereknek sem okozhattam csalódást - így elhatároztam emelem a tétet kereken egy kilométerrel!

A nyolcas szám több szempontból is nagy eredmény számomra a mai nap folyamán. Egyrészt borzasztóan jó érzéssel töltött el, hogy a sok viszontagság dacára mégiscsak sikerült új PB-et felállítanom - lám, a keményfejűség olykor jól is jöhet! Másrészről pedig úgy érzem a mai teljesítményem az előszoba az 1 órás folyamatos futáshoz, ahonnan pedig csak egy képzeletnyi karnyújtásnyira van a félmaraton lefutása. Ha az megvan, onnantól senki sem állíthat meg a maratonig, az szent! De legalábbis merjünk nagyot álmodni, nemde? Mert ha a sors újra és újra ki is babrál Veled, érdemes újra és újra kihívni Magad ellen - olykor megeshet hogy Te nyersz. Ma úgy tűnik én vagyok a nyertes és egy kövér nyolcast vihettem haza jutalmul - ha pedig holnap nem tudok felkelni az ágyból, tudni fogom hogy ki volt az igazi lúzer..

De a mai nap az enyém, csakis az enyém! :)

Ezen a héten rengeteg meghökkentő dolog történt velem, melyekre nem is térnék ki, ha nem bánjátok. Legyen elég annyi, hogy a hét közepére valahogy minden összejött, s többször úgy éreztem ezek után már nem lehet lejjebb. Aztán a sors bebizonyította az ellenkezőjét. Talán ezért is vártam annyira, hogy ma munka után (elvileg szabadnapos voltam, de kit érdekel) kiszabaduljak a pályára és jól kifussak magamból mindent.
Mire mindent elrendeztem magam körül és a futó-felszerelésem is rajtam volt, már javában fél kilenc fele járt az idő. Szinte az utolsó pillanatban leegyeztetve ismételten összefutottam Krisztával és Attilával (innen üzenik: isteni lett a vacsi!), akik azonnal le is léptek a színről, ugyanis az egész pályát ellepték a szúnyogok, ők pedig elunták a várakozást, (mondtam már, hogy megint késtem?) no meg az elkeseredett és hiábavaló küzdelmet a vérszívókkal szemben. Ma kaptam egy telefonhívást egy rég nem látott hölgytől, nevén nevezve Kingától. Tényleg rég nem beszéltünk, ezért aztán örültem amikor is megemlítette, hogy késő este tiszteletét teszi a pályán. Ami azt illeti, most sem sokat beszéltünk: mindenki futott a saját kis tempójában, a kommunikáció pedig lekorlátozódott egy-egy bíztató mosolyra és kézmozdulatra. Majd holnap felhívom. A szúnyogokra és a kései kezdésre tekintettel a mai bemelegítés igen minimálra sikeredett (ezek a kis dögök teljesen érzéketlenek még a Ben-gay szagára is). Mielőtt elindítottam az edzést, még tartottam tőle, hogy esetleg már az elején sikerül kicsinálnom a lábaimat, de az első pár száz méter után tudtam, ezúttal nem lesz itt gond! Azt hiszem, számomra a kései időpontok az ideálisak, legalábbis ami a hosszú és zökkenőmentes futást illeti. Bátran kijelenthetem, még életemben nem esett ilyen jól egy edzés sem és gyakorlatilag megszakítás nélkül szaladtam le - mit szaladtam, repültem! - először a szokásos 6 kilométert, majd aztán rövid mérlegelés után úgy döntöttem, megpróbálkozom a PB-em megdöntésével. A közelmúlt csúfos végkimenetelű futásai miatt a korábban felállított rekord 6.6km volt, melyet ezidáig eszem ágában sem volt megdönteni.

Talán a friss és végre valahára tényleg hűvös nyári levegő, a megnyugtató félhomály (mely a futás végére észrevétlenül váltott át koromfekete sötétséggé), vagy a nap közben felgyülemlett feszültség okozta, de úgy éreztem, mindenáron bizonyítanom kell magamnak: ha törik, ha szakad de megdöntöm azt a nyavajás 6.6km-t! Meglepően sokan választották eme késői időpontot a futásra, dacára annak, hogy 10 órakor zárják a pályát. Ezért aztán ilyenkor már nagy a hajcihő, mert aki nem hagyja el időben a terepet, a reggel 7-es nyitásig egészen biztosan ott ragad. Ez persze nem igaz, de a lefutott 7.13km nagyon is az! Úgy látszik tényleg van minden rosszban valami jó (lásd a pocsék napomat, meg az aljas szúnyogokat) és ráadásul a Krisztával kikísérletezett tempó is beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A nap végére jutott hát némi sikerélmény is, s a korábban tárgyalt euforikus érzés is megvolt (ennél fogva egészséges félelemmel vegyes várakozással állok az egy órás folyamatos futáshoz ;-))

A pálya a gőz kiengedéséről, a mozgás öröméről, majd az ünneplésről szólt. Azonban amint kiléptem a kapun, a holmijaim igazgatása és cipőfűzőkötés közben már azon gondolkoztam, hogy kezelem majd a holnapi problémákat és vajon mit szánt még nekem a sors erre a hétre? Szerencsére holnap már péntek.. A következő futásra azonban szombatig várnom kell, s tartok tőle akkor is jól jönne egy nagy adag eufória - na meg egy újabb PB! :)