Némi huzavona után íme a Human Race élménybeszámoló folytatása..

Október 24.

Miután aznap este nagyjából igyekeztem szem előtt tartani, hogy hol a határ, ezért komolyabb fejfájás nélkül, sőt enyhe túlzással élve frissen és üdén ébredtem reggel. Az előző napi kellemetlenségek után próbáltam a lehető legkevesebbet gondolni a futásra. Azok a bizonyos képzeletbeli viharfelhők viszont rendkívül makacs jószágnak bizonyultak és csak nem akartak eltűnni a fejem fölül - immáron azonban nem csak elméletben, hanem teljes fizikai valójukban megjelentek az égbolton. Egész héten nem hozta olyan pocsék formáját az időjárás, mint szombaton: esett az eső, hideg volt és egy szempillantás alatt nyirkos lett minden. Hát kívánhat bárki is ennél jobb körülményeket élete egyik legfontosabb futásához? Kétlem. Mint ahogy afelől is voltak kétségeim, hogy egyáltalán lesz-e értelme lefutnom újra azt a 10 kilométeres távot, vagy a Human Race szégyen szemre idén megy a levesbe? Vajon képes leszek-e rávenni magam hogy megcselekedjem, amit megkövetel a haza? Most már bevallhatom, a körülményekre tekintettel koránt sem voltam benne biztos, hogy össze fog jönni az az 51 perc 43 mp..

Nagyjából öt óra magasságában aztán teljes harci felszerelésben, a kabala-zoknimban, dupla adag Isostarral és egy fél szelet csokival a szervezetemben újból nekigyürkőztem a megmérettetésnek. Az első 20 percben az egyetlen igazi kihívást a megfelelő tempó belövése jelentette, amivel megadhatom a kezdő lökést magamnak, ám nem merítem ki rögtön a futás legelején a tartalékokat - olykor ez a legnehezebb az egészben.. Időközben aztán elkezdett szemerkélni az eső, ám elhatároztam, még ha ököl-nagyságú jég is esik a fejemre, én akkor sem fordulok vissza - ez hatásosnak bizonyult, mert kisvártatva alább is hagyott, végül pedig hűsítő permet formájában visszavonulót fújt az égi áldás. Innentől kezdve a pocsolyák kerülgetése meg a légzés- és lépésszám megfigyelése között oszlott meg a figyelmem, miközben kétpercenként kérdeztem le a részidőket, meg mindenféle felettébb fontos számot, amit ilyenkor rögzít az iPodom. A kis fekete masina pedig készségesen és szenvtelenül válaszolt is minden egyes alkalommal. Olykor nem bánnám - például ott, a gusztustalanul sáros úton - ha egy apró lelkesedés-kapcsolót is beletuszkoltak volna az Apple mérnökei az apró lejátszóba, akkor talán nem aludtam volna el az ötödik kilométer után. Miután a sár, a pocsolyák kerülgetése, meg a vérszegény kilométer-adatok hallgatása nem kötött le túlságosan, nekiálltam filozofálni az élet nagy dolgain, aztán rövid úton áttereltem a gondolataimat a Human Race-re, meg hogy ez az egész felhajtás mit is jelent az én szemszögemből?

Amennyiben csak a győzelem számítana, el sem indultam volna azon a borongós szombati délutánon - hiszen nem nehéz találni olyan futót már csak a szűkebb környezetemben sem, aki lazán rám ver kettő vagy akár három percet is kilométerenként...

Ó, mennyiszer hallottam már a nagyok szájából hogy egyetlen verseny sem a győzelemről szól, vagy hogy az igazi ellenfelet minden esetben saját magamban kell keresnem.. Rengetegszer - nem kétséges, ám most - életemben először - el is töprengtem a fentieken. Lássuk csak! Amennyiben csak a győzelem számítana, el sem indultam volna azon a borongós szombati délutánon - hiszen nem nehéz találni olyan futót már csak a szűkebb környezetemben sem, aki lazán rám ver kettő vagy akár három percet is kilométerenként, s ez olyan előny (egyelőre) amivel nem igazán tudok mit kezdeni. Más kérdés persze, hogy ezek a futók sem ma kezdték a szakmát és fájó pont, vagy sem (igazából nem) de szép számmal vannak nálam sokkal, de sokkal jobb adottságokkal megáldott atléták és atléta-lányok a Dunán innen és túl is. Hát ez van - ilyen alapon viszont sosem vágnék bele semmibe és csak a négy falat bámulhatnám naphosszat (mindannyian ismerünk ilyen embereket, ugyebár)..

Aki viszont hozzám hasonlóan nem az érmekre és oklevelekre hajt, nagyobb jelentőséget tulajdoníthat a második tézisnek: minden versengés saját magunk legyőzéséről szól. Ez az egész kicsit olyan, mint egyedül beülni egy mozira, egy személyre vacsorát főzni vagy egyedül sétálni egy parkban. Elsőre még lehet, hogy jól is hangzik, de lássuk be, azért nincs túl sok fantázia a dologban és így van ez valahogy a futással is. Nem is szaporítanám túl sokat a szót, megpróbálom egy-két mondatban összefoglalni, mire jutottam, miközben a kilométerek toltam az Ősz utcában. Miután már Dunát lehetne rekeszteni azzal a sok rizsával, amit a futás előnyeiről hordtam össze oldalakon át, ezúttal ez most kimarad - de azért szögezzünk le valamit még egyszer: futni jó. Fél év távlatában beláthatod nem a levegőbe beszélek, és hidd el - ha kibírod az első három-négy alkalmat, utána már nem tudsz leállni: sőt, kifejezetten pocsék érzés kerít hatalmába, ha két-három napot kihagysz. Ez nagyon dicséretes dolog, de mondok valami jobbat! Amikor látod, hogy mennyit fejlődtél az elmúlt egy, kettő netán három hónapban: én mondom, az egyszerűen felülmúlhatatlan..

Legyőzted saját Magad. Aztán holnap megint legyőzheted, meg azután és újra és újra - mert mindig van hova fejlődni, és mindig van honnan fejlődni. Nem számít milyen sérelmek értek a héten a munkahelyeden, hogy megint átrázott egy lány és ismét csalódnod kellett - ezekért mind elégtételt vehetsz a pályán, s mindez eltörpül majd a sikereid mellett. Így kerekedtél felül mindenen és mindenkin - pedig csak saját Magadat győzted le. Ez egyfajta lökést ad az önbizalmadnak, amire valljuk be mindenkinek nagy szüksége van ezekben az ínséges időkben - ráadásul a sikerélmény mindig inspirál és jó adag energiával lát el a mindennapi gondok legyűréséhez.

Még mindig elrugaszkodva a mindennapoktól kanyarodjunk vissza egy velős summázat erejéig a Human Race-hez! Kimondom kerek-perec, borzasztóan örülök, hogy ezen a versenyen indulhattam el először pálya-futásom (sic!) során, mivel kényelmes, langyos magányomba temetkezve élhettem át a versenyzés örömét kezdve a képzeletbeli startvonaltól egészen az eredmények izgatott böngészgetéséig, mikor már a korábbi versenytársak önfeledt élménybeszámolóit és licitjeit hallgatom azt illetően, ki mennyivel fog jobb időt futni jövőre. Ha ehhez hozzácsapjuk, hogy egyet hátralépve a horizont kitágul és kis hazánk mellett már a nagyvilág összes résztvevőjének eredménye mosolyog szembe ránk, hát azt hiszem senki sem kívánhat jobbat élete első megmérettetésének.. A következő viszont egész biztosan egy ízig-vérig hagyományos verseny lesz: rajtszámmal, izgalomtól vibráló levegővel a start előtt és magával ragadó hömpölygő tömeggel végig a verseny alatt, meg ajándék-pólóval a verseny után - hát mit mondjak, már alig várom.. Addig viszont még bőven lesz alkalmam legyőzni magam és szorgalmasan töltögetni a kilométereket, meg számolgatni a perceket.. nem-nem, a futás már pedig nem erről szól.. Hát persze hogy tudom, hogy nem erről szól..!!

De igen.. :)