A nyugalom megzavarására alkalmas verbális elemekért én kérek elnézést - vidéken ez már csak így megy!

Szóval a tegnapi edzés nem volt sétagalopp - noha bárki, aki csupán a grafikont és a számokat nézi egész biztosan csak legyint egy nagyot: volt már jobb is! Nos, ezért nem adnék én a közgazdászok kezébe fikarcnyi hatalmat sem, mert az élet nem a grafikonokról és a számokról szól - ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy minden, számokban kifejezett dolgot képes vagyok 15mp alatt elfelejteni. Az ember nem felejti el ami fontos - ergo a számok nem fontosak! Aki olvasta a világ legfontosabb könyvét Saint-Exupéry-től, annak nem mondok semmi újat azzal, hogy: "Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan". Ezzel kapcsolatban pedig az alábbi okfejtésbe bonyolódtam a tegnapi nap folyamán:

Hőségben futni ugyebár nem leányálom - ezt nem kell hosszasan részleteznem - és akkor sem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy 10 kilométer futás nem kevés verejtékezéssel jár. Valami oknál fogva azonban úgy képzeltem a dolgot, ha pikk-pakk lezuhanyozom, a kimerültség, a (lég)szomj és az izzadás mind egy csapásra elmúlik. Természetesen nem ez történt. Csurom vizes háttal, kicserzett és valószínűtlenül sós szám szélét nyalogatva azon gondolkoztam munkába menet, hogy tulajdonképpen miért kellett így kiszúrnom saját magammal? A választ az általam csak McDonalds-generációnak keresztelt társadalmi csoport oszlopos tagjai szolgáltatták. Hát ezért izzadtam én annyit és ezért nem jutott időm megnézni pár Simpsons- vagy Dokik-epizódot! Hogy miért? Természetesen egy elhízott emberen egyértelműen látszik, hogy súlyfelesleggel küzd - akkor meg mi a fenét papolok a láthatatlan dolgokról meg Saint-Exupéryről? Kis türelmet, s máris megmagyarázom.

Éppen eleget olvasni és hallani korunk népbetegségéről, az elhízásról (a közhellyé nemesedett ostoba szófordulatoknak itt és most vetek véget, becs'szó!) én pedig igazán nem szeretnék ezzel ostorozni, vagy éppen traktálni senkit sem. Egyébiránt az utcán nem igazán figyelek másokra - legyen kövér, vékony, idős vagy éppen fiatal - menjen mindenki a dolgára; én is azt teszem! Tegnap azonban más volt a helyzet és megrökönyödve vettem tudomásul, hogy az emberek nagy része súlyosan (sic!) el van hízva. Már jó ideje egy plazaban dolgozom, az ember itt pedig arra számítana, hogy ezt a közeget a megcsinált, jótestű cicababák és kigyúrt, agyonszolizott gizdák uralják - de nem.. Ez valamikor így volt, azonban úgy tűnik most már itt sem a szoli meg a konditerem a sláger, hanem a chips meg a hamburger. Ez azonban engem még mindig abszolúte hidegen hagy - hiszen mindenki úgy teszi tönkre az életét, ahogy akarja, nem igaz?

Ami nekem szemet szúrt, az az hogy ezek az emberek - szinte kivétel nélkül - egytől-egyig boldogtalanok voltak, sőt ez nem kifejezés: egyfajta elképzelhetetlenül nyomasztó és lerázhatatlannak tűnő elégedetlenség-felhő lengte körül őket. A sötét fellegek már pedig igen is ott vannak, a bár szabad szemmel nem láthatóak, aki igazán figyelmes és hajlandó 5 percet szánni környezetére, észre fogja venni őket.. Most már csak az a kérdés, ezek az emberek vajon észreveszik-e - s most kicsit vonatkoztassunk el a túlsúlytól, hisz' mindannyian cipeljük a magunk terhét - hogy a nyílvánvaló önutálatot és önsajnálatot ami az arcukról visszaköszön tulajdonképpen csak is saját maguknak köszönhetik? Ha idáig eljutottunk, innen már csak egy lépés lenne a megoldás - igaz, az a bizonyos első lépés a legnehezebb, ugyebár..

No de nekem talán nem volt nehéz a harmin fokos hőségben felhúzni a futócipőt? Nem lett volna könnyebb a hatodik kilométer után sarkon fordulni és hazamenni, ahelyett hogy keresztülizzadjam magam a maradék négy kilométeren is? De bizony hogy könnyebb lett volna, hogy a fenébe ne? Azonban akkor miben különböznék azoktól az emberektől, akiket éppen az imént vettem górcső alá? Hát semmiben, én is száraz inggel, rendezett ám unott, fancsali ábrázattal mentem volna dolgozni és tulajdonképpen mindent és mindenki hibáztattam volna a rossz kedvemért és a rossz életkörülményeimért - csak magamat nem. Különös, mert az a tíz kilométeres futás adta meg azt a pluszt, azt a lökést aznapra, amitől elviselhetővé vált az amúgy érdektelenségbe és lélekölő nap rutinba fulladt keddi robot.

Tehát ahhoz, hogy jól induljon a napom és a nagy átlaggal ellentétben nem logó orral, hanem széles vigyorral az arcomon vágtázzak be a munkahelyemre - nincs szükség másra, mint hogy előtte egy órán át vért izzadva kínozzam magam? Nincs mit tenni, s még ha teljesen abszúrdnak hangzik is: de akkor is így van! Most mindenki álljon neki futni a tűző napon? - szinte már hallom is a banális kérdést.. Nem kell futnia mindenkinek, nem szerethet futni mindenki és nem is volna helyénvaló - arról nem is beszélve, hogy sosem lenne helyem a futópályán ;-) Ellenben mindenki becsukhatná kicsit a szemét, hogy legalább 5 percig csak a szívére hallgasson és azt tenné, ami igazán jó neki - én nem is olyan régen megtettem, mostanra már hetente háromszor futok, majd' kicsattanok az egészségtől, mindenre van energiám és végre teljesen jól érzem magam a bőrömben!

Nyakunkon a hosszú hétvége, kicsit mindenki lazíthat, a napi rutin kicsit háttérbe szorul; én pedig - végre! - jóbarátaim társaságában a badacsonyi pincék hűs mélyébe száműzöm magam.

Addig is: Érezzétek jól Magatokat!