Nakéremszépen.. Ez a mai alkalom több szempontból is különlegesnek számít a hétköznapi futkorászások sorában! Ahhoz képest, hogy ma arról volt szó, hogy nem jutok le a pályára, mert hogy a moziban dolgozom - ilyenkor kis túlzással akkor kezdődik a munkaidőm, amikor más, normális embernek véget ér, és akkor ér véget, amikor más először fordul a bal oldaláról a jobbra az ágyában. Aztán úgy alakult, hogy cseréltem a kolléganőmmel, így nem láttam akadályát hogy lemenjek a pályára és futhassak pár kört a Rekortan-on többed magammal.

Természetesen azonnal leadtam a drótot mindenkinek, aki él és mozog - és meglepően sokan jelezték részvételi szándékukat felém! Így némi egyeztetés és csekély szervező-munka árán (az is jórészt twitteren zajlott..) 17.00-ra össze is trombitáltam a népet. A sort Zsófi nyitotta meg, akivel 16.45-ös találkozót beszéltünk meg a háza előtt. Útközben cikiztem picit a frizurájával - egyébként szerintem nagyon jó így a haja, de állandóan panaszkodik hogy már újítana, én meg nem hagyom ki a magas labdát, még szép hogy nem hagyom ki! - és megbeszéltünk pár fontos részletet a pénteki fotózással kapcsolatban. Tudniillik pénteken pont kerül egy hosszú előkészületekkel és tervezgetéssel teli fotózásos ügy végére és én fogom fényképezni a szóban forgó hölgyet - egyedül, csak én! Nagyon jó lesz.

Aztán mire a pályára értünk, ott várt minket Nusika - türelmesen, szépen, ahogy általában mindent csinál. Nusikának rengeteg neve van, melyek 90%-áért azt hiszem én vagyok a felelős, ám a blogban ezt az egyet fogom használni. Ez volt az első közös futásunk, s bár sajnos túl sokáig nem maradtunk együtt - ki kellett állnom egy kör erejéig, meglátogatni a mosdót, mert sok volt az Isostar :) - azért ez igen fontos állomás futó-pályafutásom során, mivel egészen augusztusig együtt dolgoztam a lánnyal és nagyon szomorú lennék, ha eztán csak ritkán (soha sem) látnám. Az efféle kis szeleburdi lányokkal nagyon nehéz összehozni egy találkozót, ezért fordítok aztán a jövőben is különleges figyelmet a közös futások leszervezésére.

Nusika után aztán megérkezett Attila is és mert másra már nem számíthattunk, hozzáláttunk ahhoz, amiért jöttünk: futottunk. Elsőként a legtürelmetlenebb - nem akarok neveket írni, de a Zsófi volt az - aztán Nusika és Attila, a sereghajtó szerepe pedig ezúttal rám várt. Időközben berobogott Kriszta is a 8-as pályára, aki saját bevallása szerint nem hitte el, hogy engem lát - mert hát úgy tudta, dolgozom. Aztán túltette Magát a sokkon és meg kell, hogy mondjam nagyon szép időt futott 10 kilométeren - én nem is tudom, futott-e már ennyit egyszerre a lány egyáltalán.. Zsófi hozta a szokásos formáját, csont nélkül lefutotta, ami az edzéstervében állt - pedig panaszkodott is, hogy milyen durva számokkal lepte meg a trénere! Nusika és Attila ezúton is dicséretben részesül: kereken egy körrel túllépték az Általuk vállalt távot - bravó!

Úgy tűnik mindenki remekelt, ám rólam ez ezúttal nem mondható el. Egész egyszerűen tróger voltam és nem fordítottam elegendő időt és figyelmet a felkészülésre. Általánosságban elmondhatom, hogy mindig akkor érnek a legnagyobb kudarcok, amikor nem kellő tisztelettel/fegyelemmel állok hozzá dolgokhoz - legyen az sport, a munkám, egy étel elkészítése vagy éppen a kávéfőzés. Megint az utolsó pillanatra hagytam az átöltözés-összepakolás-indulás szentháromságát és persze hogy le volt merülve az iPodom, továbbá nem kötöttem be rendesen a futócipőmet sem. Ennél fogva minél jobban igyekeztem a pályán annál kínkeservesebbnek tűnt minden méter, holott elvileg minden adott volt egy jó kis PB-döntögető tízes lefutásához. Nos, elméletben nincs okom panaszra, hisz' pár másodpercet javítottam 10 kilométeren - ám a tervezett 45-48 percből nem lett semmi. Az utolsó egy kilométeren ugyan rájöttem, mi lehet a baj és ki is köszörültem a csorbát - azonnal nyomtam is egy félpályás sprintet 3 perc/km alatt, ám már azzal sem nem menthettem meg a haza becsületét.

Így keserű szájízzel téptem le az ArmBandet a kezemről - legalább az iPod nem merült le, igaz egy hajszálon múlt, akkor pedig ugye az egész edzés bukó - és hazafelé már azon járt az eszem, hogy még aznap rákontrázok egyet, míg be nem sötétedik. Sajnos ebből nem lett semmi - pedig megfelelő elégtétel lett volna egy nap két PB, azt meghiszem! - mert egy fontos telefonhívásra várva, időközben rám sötétedett.

Ha valami nem jön össze, menj neki még egyszer és emeld tovább a tétet - nekem már csak ez a taktikám.. Össze fog jöni. Pont.

Sebaj, csütörtökön majd újra próbálkozom, remélem legalább akkora társasággal, mint ma - ha így folytatom, szép lassan mindenki futni fog a környezetemben, ez pedig nagyon jó dolog.. Legalábbis fontosabb, mint ezer Personal Best, nem igaz?