Félmaraton

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

A félmaraton egy 21097,5 méteres futóverseny, vagyis a 42,195 kilométeres klasszikus maratoni táv fele.
A félmaratoni táv népszerűsége a kilencvenes években kezdett felfelé ívelni, elsősorban azért, mert a 21 kilométer már igazi kihívást jelent mind az amatőr, mind a profi futók számára, ám lényegesen kevésbé terheli a szervezetet, mint a maraton. Az utcai félmaratoni versenyek szintideje általában két és fél óra, ami a felkészült amatőrök számára is lehetővé teszi a teljesítést.
A legnagyobb magyarországi félmaratoni verseny a Nike Budapest Félmaraton, amely évről évre közel 7000 futót vonz.

Csütörtökön, életemben először (de remélem nem utoljára! ;-)) teljesítettem a félmaratoni távot, azaz - mint ahogy azt fentebb is olvashatjátok - 21 kilométert futottam le egy huzamban. Ez ebben a formában nem teljesen igaz, mert a 12. kilométernél megálltam hidratálni - bár utána azt kívántam, bárcsak ne tettem volna! :) Ugyanis több, álltalam sokra tartott ultrás egybehangzó véleményére támaszkodva bevállaltam egy palack kólát frissítő gyanánt. Nem kellett volna.. Egész pontosan úgy éreztem magam tőle, mint akinek ledugnak a torkán egy óriási vattacukrot, ami azonnal be is fészkelte magát a nyelőcsövembe - mondanom sem kell, nehéz volt bármi másra koncentrálni mellette, csak az járt az eszemben, hogy hogyan űzhetném ki magamból azt az émelyítő, szirupos borzalmat. Korábban gondolni sem mertem rá, hogy piros címkés ("cukros") kólát igyak, ám amióta rendszeresen futok (és rádöbbentem, hogy a light-, meg zero-változatokkal rövid úton kinyírom magam) sok más bűnös finomság mellett simán belefér még az efféle úri huncutság is - csak Anna meg ne tudja! Sebaj, egy jó darabig egész biztosan nem lesz kedvem kólát inni, legalábbis futás közben biztosan nem.. Szánalmasnak tartom, hogy az egész edzésből ez maradt meg bennem legjobban - és ezt akár szó szerint is vehetitek - s a következő eleven emlék, amely rögzült bennem az az, hogy a pálya mellett lihegek és arról győzködöm magam, hogy simán menne még 3-4 kilométer. Szerencsére nem tettem próbára a tűrőképességemet (és az ostobaságomat), úgyhogy némi nyújtás után Attilával és kisfiával a helyi McDonald's-ban ünnepeltük meg a nagy eseményt. Legnagyobb sajnálatomra Dorka nem, de kertész-saláta és ásványvíz az volt, így összességében büszke voltam magamra, mert ezúttal a Zsír Templomában sem csábultam el - nem volt könnyű, higgyétek el nekem! /Csak lábjegyzetként írom ide: mint utólag megtudtam, gyakorlatilag a lehető legrosszabbat csináltam, ugyanis ekkor kellett volna valami tartalmasat (egy gyorsétteremben? na hiszen!) ennem és lefekvés előtt salátázni../

Azt majdnem kifelejtettem (ekkora tökfejet..), hogy az első 5.5 kilométeres szakaszt ezúttal sem egyedül tettem meg, hanem egyik legkedvesebb és legszebb futópartneremmel, Annával róttam a köröket /figyeljük meg: az "egyik" szócska beszúrása komoly stratégiai manőver - rendkívül csekély ráfordítással elejét vehetjük minden veszekedésnek és sértődésnek, ami a többi futótársat illeti/. Bár többször elmagyaráztam Neki, szerintem nem hisz nekem, ezért megemlítem itt is: ugyan mindketten ugyanakkora adaggal emeltük a leghosszabb távunkat (nagyjából fél kilométerről van szó), az igazi győztes nem én vagyok, hanem Ő! Mindjárt elmagyarázom: ha az arányokat nézzük, Anna 10%-al növelte személyes csúcsát - ami mellett lássuk be, az én 2.4%-om elég szánalmasan mutat.. Bár nem rajongom a számokért, hatékonyságuk megkérdőjelezhetetlen, vagy tegye fel a kezét, aki nem érzi magát meggyőzve! No ugye..

Értelemszerűen pénteken nem futottam, de szombaton ismét a pályán volt a helyem - már csak azért is, mert ezúttal Évice és Attila is tiszteletét tette, habár a közös futás - csak is miattam! - ezúttal elmaradt. Pénteken mindent kigondoltam a szombati edzéssel kapcsolatban - sajnos volt rá időm - és megfejeltem a korábbi gyakorlatot azzal, hogy különválasztottam a bemelegítést a valódi futástól. Ezzel az volt a célom, hogy végre világos képet kaphassak arról, hogy teljesítek valójában, ha nem zavarnak be a megvárós/beszélgetős kényelmes kis bemelegítő-körök. Röviden, tömören - hát így:

A számok ezúttal is magukért beszélnek, a 10 kilométeres szakaszt 5:19/km-es átlagsebességgel futottam le, amiben benne volt egy rövid séta, és egy körön (450-akárhány méter) át tartó egyeztetés Attilával az est további részét illetően. Nem mondom kétszer, ha nincs ez a beszélgetés, vagy kicsit jobban bírom az iramot, azaz kicsit előbb és kicsit többet hajrázok rá - ez az edzés egészen biztosan új PB-t hozott volna a konyhára.

Mondjuk őszintén szólva ez az egész most nem nagyon érdekel.. Mert szokták mondani, akinek nincs szerencséje a kártyában, majd szerencséje lesz a szerelemben (vagy fordítva?). Ez az én esetemben azt jelenti, hogy most perpillanat a futással minden rendben van - mert a befektetett munka egyenes arányban áll az eredménnyel: és ez így van jól. Milyen kár, hogy ez az élet más területein ez nem feltétlen van így! Sokat gondolkozom rajta, hogy tulajdonképpen jó úton haladok-e, vagy sem: vajon azt csinálom amit szeretek és egyáltalán azt kellene-e csinálnom amit szeretek, vagy jobb lenne azt szeretni, amit kellene csinálnom? Mondanom sem kell, sokan gondolkoznak velem/helyettem arról, mi lenne a legjobb nekem - de hát ez már csak ilyen, ám én azon a véleményen vagyok, hogy az foglalkozik mások életével, akinek nincsen sajátja. Engem perpillanat annyira leköt az enyém, hogy egész biztosan nem akarok foglalkozni senki máséval - sőt, tovább megyek: jó lenne egy pár napot az enyémet is félretenni és csak úgy lebegni a lét végtelen ürességében (a kutyafáját, ezt de szépen megfogalmaztam!). Máskor viszont az az érzésem, éppenséggel hogy túl sokat lebegtem már tétlenül - hogy a kártyás képzavarnál maradjunk, úgy fogalmaznék, hogy a sors sorra osztja a lapokat de én megállás nélkül dobálom be őket a tökéletes lapjárásra várva, miközben mások sorra nyerik a köröket nálam rosszabb lapokkal a kezükben.

Mindenesetre az biztos, hogy kevés példát tudnék felhozni, mikor választottam volna a könnyebbik utat, de arra azért büszke lehetek, hogy ha nehezen is döntök (mit nehezen.. legendásan nehezen), a meghozott döntéseimhez következetesen tartom is magam. Úgyhogy a továbbiakban is több asztalnál fogok játszani és ha ismét rosszul döntenék, majd megint bedobom a kártyáimat és újakat kérek, egészen addig, amíg csak bírom zsetonokkal - ami alatt nem feltétlenül materiális javakat kell érteni - de ezt ugye mondanom sem kell senkinek.. Azt hiszem kicsit elbizonytalanodtam a jövőmet és saját magamat illetően, ami ez elmúlt hét eseményeit - és beszélgetéseit - figyelembe véve egyáltalán nem is csoda /melyekről itt konzekvensen nem tettem említést, mert nem ide tartozik/! De ez is csak olyan, mint az izomláz 21 kilométer után: irtó kellemetlen, de pár nap és elmúlik.