Winklert is elkapta a nyavalya - és engem sem kímélt (no nem Winkler, hanem a kórság), úgyhogy jobbnak láttam egy hét szünetet tartani a futásban. Az igazat megvallva jól is jött egy kis pihenő, ugyanis a múlt héten jócskán el lettem látva feladatokkal, mert hogy gyakorlatilag minden napra jutott egy csaj-fotózás. Aki még sosem vett részt hasonló szeánszon, most egész biztosan morog magában: mit sír ez a hülye gyerek, egész nap jó nőket fényképezhet, hát kellhet ennél több? Ami azt illeti, valóban nagy élmény egy-egy ilyen fotózás, ám mindemellett rengeteget ki is vesz az emberből - majdnem mint egy félmaraton. Csak itt nem a lábadat kell szedni - egyszer majdnem erre is volt példa, de ezt most hagyjuk - nem elég csak a helyes légzésre figyelni és nem elég egyszerűen áthaladni a célegyenesen és hazamenni. Amint minden (és mindenki) a helyére kerül, egy másodpercre sem lankadhat a figyelmed - minden részletre figyelni kell, kezdve a belógó hajszálakon át az árnyékokig; de a ruha gyűrődéseire ugyanúgy figyelned kell, mint a mindig tökéletes kép-kompozícióra. Mert nincs is rosszabb, mint amikor a nap fotóját azért kell törölnöd, mert belóg egy-két rakoncátlan hajszál, elmaszatolódik a smink, vagy netalán addig helyezkedtél, míg le nem vágtad a modelled egy létfontosságú szervét. S akkor még nem esett szó a folyamatos párbeszédről, a vég nélküli instrukciókról és arról a legalább 8 szempárról, ami folyamatosan rád mered, hogy most akkor mi is legyen és hogy legyen..

Fárasztó, ám - nekem legalábbis - szép feladat és van valami különösen bizsergetően felkavaró érzés abban, amikor alkarom köré tekerem a fényképező pántját és belenézek a keresőbe. Azt hiszem minden feladatom, munkám közül a fényképezést élvezem a legjobban, noha koránt sem űzöm professzionális szinten a szakmát. Talán pontosan ezért élvezem ennyire: ha a mindennapi taposómalmot jelentené a fotográfia, könnyen lehet, korántsem így beszélnék róla - sőt.. Ha belegondolok, hogy tegnap is mekkora affinitással mentem mozit nyitni - habár ez általában csak addig tart, míg be nem indulnak a dolgok, akkor aztán nincs megállás zárásig - és mostanában milyen lelki terhet jelent PHP-fájlokat kotyvasztani, talán mégsem teljesen kizárt, hogy szakmát tévesztettem. A megfigyelésekre - melyeket magamon végeztem - támaszkodva elmondhatom, hogy minden tevékenység, ami valaha is felkeltette az érdeklődésemet nagyjából három, jól körülírható fázison megy át. Az első, rendszerint rövid - ám legfeljebb fél éves - szakasz a kezdeti lelkesedésé. Ilyenkor borzasztó mennyiségű energiát szabadítok fel és állítok az ügy érdekébe. A második intervallum a tanulásról és fejlődésről szól. Amíg van mit elsajátítanom, kedvemre kísérletezhetek és próbálgathatom a szárnyaimat, nincsen semmi gond. Azonban ha már mindent elértem, amit csak lehetett, ha nem feszegethetem tovább a határokat, egyszóval ha az adott téma nem tudja maximálisan fenntartani az érdeklődésemet, akkor olyan hirtelen fordítok hátat (harmadik fázis), mint amilyen hevesen ugrottam fejest a dologba annak idején.

Akik jól ismernek, tökéletesen tisztában vannak vele, hogy én ilyen vagyok. Most mit mondjak: hát ez van - talán egyszer én is eljutok személyiségfejlődésem azon szintjére, ahol leküzdhetem eme szélcsap-attitűdömet, noha koránt sem vagyok benne biztos, hogy valóban ezt szeretném. Akinek mond még valamit Newton harmadik törvénye, egész biztosan emlékszik az egymásnak csapódó golyókra, melyek ugyanakkora erővel hatnak egymásra, függetlenül az egyik vagy másik méretétől (ugye milyen régen volt?). No, hát amilyen erővel én csapódom a fényképészet vagy a futás misztériumába, olyan erővel hatnak azok rám a mindennapok során: rengeteg új emberrel ismerkedhettem meg, míg a futás kitartásra nevel és megacélozza az akaratomat, a fotózás révén pedig sokat csiszoltam látásmódomon, és az élethez, a szépséghez és más értékekhez való hozzá állásomon.

A nagy visszatérés: 6 kilométer, bár több is ment volna, okosan leállítottam a 'podot - valószínűleg ennek köszönhetem, hogy tegnap is mehettem futni - patika helyett..

Ahogy elnézem a különféle challenge-ek tabelláját, a perpillanat óriási, tátongó szakadéknak ható kilométer-különbségeket köztem és az élmezőny között (felfoghatatlan számomra, hogy hogyan tud valaki 400 kilométert lefutni annyi idő alatt, amíg én vért izzadva, alig 123-at tudok belerakni a pegasusba) arra a megnyugtató következtetésre jutottam, hogy ha az első fázison túl is vagyok, a másodiknak (kis emlékeztető: szárnypróbálgatások, kísérletezgetés) még jócskán az elején vagyok; az elképzelésem szerint azonban az idők folyamán az életem szerves részévé szeretném tenni a futást, esetenként más testmozgással kiegészítve (úszás, kosarazás, bringázás és egyéb nyalánkságok). Hogy miért? Mert laposabb lesz tőle a hasam, vastagabb a vádlim és gyorsabban szedem a lépcsőfokokat? Talán ez is közrejátszik, ám sokkal fontosabb érveket is fel tudnék sorolni, csak éppen értelme az nem lenne.. Mert kit akarok én meggyőzni? Magamat felesleges ugyebár, amúgy meg kötve hiszem, hogy attól a két mondattól bárki is futócipőt húzna és rohanna a pályára róni a köröket. Nem, ezt a döntést azt hiszem, mindenkinek magának kell meghoznia, különben csak az első fázisig tart ki a szufla, ha addig is kitart egyáltalán.

10 kilométer. Az utolsó harmadban látható kilengések bizonyítják, még nem gyógyultam meg teljesen, de most már talán nem lesz baj és megmaradok. Még hogy H1N1, hahh!!

A fotózással pedig úgy vagyok, hogy amíg a gépem kattog, addig sem az agyammal teszem ugyanezt - és ez most tökéletesen kielégít, annak ellenére, hogy időről-időre vadabb elképzelések is felmerülnek bennem, ami a fotós karrieremet illeti. Ilyesmiről azonban egyelőre szó sincs. Mint ahogy a szemfüles olvasóim észrevehették már: ebben a bejegyzésben sem esett túl sok szó a futásról - éppen csak annyi, amennyit futottam.. ;-)